Elképesztő két hónapon estem át az utóbbi időben. Elindultam... egy táskával a hátamon egyedül nekivágtam Dél-Európának, mert utaznom kellett és élni akartam. Fiatal és független vagyok. Most kell ezt megtenni.
Itt nem az élményekről akarok beszámolni. Természetesen egyedül az ember rengeteg új szituációba kerül, ezer embert ismer meg, érzi a szabadság féktelen gyönyörét és még sorolhatnám, de ez a blog nem erről szól, így nem is ide akarok kilyukadni.
Hatalmas felismerésre tettem szert ebben a két hónapban az étkezésemmel kapcsolatban. Hazudtam mindenkinek magam körül, de leginkább magamnak. Lételemmé vált a helyes táplálkozás az elmúlt egy évben, mániákusan kerestem a megoldást az egészséges élet minden napi létformájához.Ezért is született meg ez a blog, megoldást találni egy betegségre és minél tudatosabban kezelni a problémát. Sportoltam, helyesen ettem, tudtam, hogy mit mikor miért csinálok, de mégis volt ebben egy apró hiba, ami befolyásolta az egész testképemet, boldogságomat és kiegyensúlyozottságomat. Ez pedig nem más, mint a csúnya szóval illetett zugevés. Mindig oda-oda sétáltam a hűtőhöz enni valamit, és bár nem kekszet, csokit, vagy csipszet ettem, de mégis lényegében megállás nélkül zabáltam. Egészségesen, csupa olyan dolgot amiért a testem hálás, hogy megkapta, csak nem ennyi mennyiségben. Nem értettem miért nézek ki úgy mint egy birkózó nő ennyi sport és egészséges életmód mellett, nem értettem mit rontok el, úgy hogy közben észre sem vettem, hogy nagy gondolkodás közepette éppen valamit rágcsáltam. Nem tudatosan, de az elmúlt két hónapban messze nem ettem ennyit. Egyszerűen az élet vitt minden felé, nem voltam otthon unatkozva, nem ültem a gép előtt munka közben és nem volt hűtőm amibe be-be tudtam pillantani, hogy valamit bekapjak. Így sikerült két hónap alatt (izommal együtt sajnos, de) 7 kilótól megválnom. Úgy, hogy ebben semmi éheztetés és társai nem voltak. Reggeliztem, ebédeltem és vacsoráztam, minden nap, tudatosan, de ennyi. Nem ettem többet, mint amire az aktuális aktivitásom mellé szüksége volt a testemnek, akkor ettem amikor éhes voltam és ideje volt, és nem volt közben semmi nasi és társai.
Hazaértem... egy hónapot töltöttem és töltök itthon szüleimnél, utána megyek vissza szomszédos országba. 3. hete vagyok itt és máris sikerült visszaszereznem 2 kilót a büszkén és egészségesen leadott 7-ből. De tisztává vált előttem, hogy mit rontok el. Az ízek rabja vagyok, imádok főzni és alkotni, benézni a hűtőbe valamiért aminek íze van, nassolni a gép mellett ülve és még sorolhatnám. Nem éhes vagyok, és nem a testemnek van szüksége tápanyagra. Kényszeresen ennem kell, és akárhányszor meglátogatom a konyhát, mindig bekapok valamit. Észre sem veszi az ember, hogy így egész nap étkezik, lazán összeugrik ebből 2500 kcal még akkor is ha vegán/ bio és baromi egészséges.
Az én sportaktivitásomhoz mérten a tömegnöveléshez 2400 kcal körül kell étkeznem, fogyáshoz nagyságrendileg 1500 körül, a szinten tartáshoz pedig 1800-1900 a normális.
Lazán fogyasztottam el 2500 kcal-t az elmúlt fél évben a kis "megnézem mi van hűtőben és eszem belőle csak egy kis falatot az nem árt" akciókból. És könnyedén, éhezés mentesen és boldogan kerültem a normál súlyomba a normál testméretembe, egyre szálkásabban, puffadás és barátai nélkül a napi 1500-1600 kcal bevitellel. Egyszerűen nem is kellett erre gondolnom. Nem nézegettem magam szomorkásan a tükörbe, hogy miért történik ez velem, mit rontok el, hiszen olyan tudatosan táplálkozom és heti 3-4x elég aktívan sportolok is...
Soha nem akartam kalóriát számolgatni és úgy élni. Faszságnak tartottam, de ezek tények... és ha az ember az ízek és az evés rabja, akkor bizony egy ideig-óráig ezt számon kell tartani, különben könnyedén elszalad az a paci és megszűnik a kontroll. Visszajöttem Magyarországra és a kontroll elrepült. Valószínűleg ennek lelki oka van, nem érzem itt jól magam, valamilyen kényszert és stresszt az evéssel vezetek le, de hogy történt ez, hogy hazaértem és mintha elvágtak volna mindent az elmúlt két hónapba. Rettenetesen lehangoló dolog ez.
Szóval úgy érzem segítenem kell magamon. Két énem van, az egyik erős, ambiciózus és csak tör előre a céljai felé, nincs aki és ami megállítsa. A másik énem pedig a saját börtönének a rabja. Megmagyaráz és elnéz, elsunyul és megalkuszik. Ki kell őt irtanom, mert csak a boldogságomat rontja. Képes vagyok rá, csak erőt és hatalmat kell adnom a küzdő énemnek, aki annyi mindent elért, megoldott és áthidalt már életében. Hogy hogyan tegyem ezt, még nem tudom. De azt pontosan tudom, hogy elképesztő boldogsággal és kiegyensúlyozottságban éltem az életem abban a testben és lélekben, ami nem függött ezektől a kényszerektől, aki nem mondogatta magának, hogy "jajj mit csinálsz már megint, nem szabad", aki nem érzett lelkiismeret furdalást egy evés után és nem viselkedett úgy, mint egy fogyózni vágyó gyenge, folyamatosan csak mentségeket kereső ember.
Nem vagyok az, az életem egy küzdés, ha nincs kihívás, keresek magamnak, a sport a mindenem és ez a létforma ahol igazán jól érzem magam. Egy dolgot húz vissza folyamatosan: éreznem kell az ízeket a számban. Eszem állva, a konyhában és csak azt kérdezgetem magamtól, "miéééért csinálom ezt? Minek eszem? Nem vagyok éhes! Miért nem tudom letenni?" Hogy miért? -Mert függő vagyok, és az én függőségem témája a hűtő és hűtő mélyét rejtő végtelen ízvilág.
Ilyen az utazásom két hónapjában egyszer sem történt velem. Anélkül, hogy nemet kellett volna mondanom bármire is, mert ha nemet mondtam, az azért volt, mert nem akartam. Pont. Minden evésemnek megadtam a tiszteletet, vagy étteremben voltam, de leültem és a saját magam igen lassú és normális tempójában elfogyasztottam. Ha nem bírtam tovább, nem folytattam. Ez az ami itthon nem működik.
Le kell szokni, nincs mentség.
